Az utolsó, de rohadt hosszúnak várható napunk reggelén korán keltünk: kávéfőzés, pillogtatás, Gergő ismét pörög mint a ventilátor, kocsiba be ki le fel ki be fel hátra előre be az ajtón ki a csomagtartóajtón majd fel az ágyra le a földre ki be fel hátra be és igy tovább. A három napkeleti bölcs pedig jóságos türelemmel nézi ahogy parázok az apróságokon, és napszemüvegben cigarettáznak felváltva. 

Az előttünk álló 1500 kilométert megtételére kb 20 óránk van, igy még van időnk egy cigire, majd lassan búcsút veszünk az Aranyparttól és a bohókás kempingtől, ahol, bevalljuk, az összes placc közül a legjobban éreztük magunkat. Tartólábak fel, motor melegit, biztonsági öv, egyes, kuplung fel, öööööööö..... álljunk csak meg, nem láttátok a telefonom? 

Zavart csend, majd másfél órán keresztül mocskos káromkodással teli keresés kezdődik, Gergő háromszor is szétszedi a priccset ahol utoljára látta a becses eszközt. Azon kedves olvasóink kedvéért, akik nem ismernék, elárulom hogy ami Napóleonnak a pálca, Zorronak a maszk, Tomnak Jerry, az Gergőnek a Blackberry: nincs az a földönkivűliek támadása, amely rávenné, hogy kiejtse balkezéből a töpszli kis téglát. Éppen ezért most éppen azon töri a fejét, hogy mikor is backupolta utoljára, meg hogy át van irányitva Renátához de akkor is, meg hogy Blackberry szerver blabla, és már szedi is szét a kukát. Na, ekkor szólnak a napkeleti bölcsek hogy nekeresd, megvan. Bár háromszor is átforgatta az ágyat, a gonosz kis gép mindig elbújt. Na, toljad neki Szabikám, még 18óra! Nyuuugi, mi történhetne ezen a pár kilométeren....

Éppen ezért, ötven kilométerrel az indulás után, megállunk egy röpke kajaszünetre, mert majd behozzuk az autópályán, lazaság van. Aztán belefutunk egy kétórás megadugóba, elsőre beparázunk (illetve csak egy közülünk, de azt nem árulom el hogy ki) majd rájövünk az élet másik nagy igazságára: ha autópályán dugóba kerülsz, mindig legyen nálad lakókocsi! Miközben a többi autós a pisilőbokrot keresi az olasz pusztán, mi egész komfortosan elvagyunk, Szabi ebédet készit, Gergő Nirvanát dobol a kormányon, Bogica lassan szundizik, csak Mona száll ki cigarettázni, akkor is belefut egy marosvásárhelyi fószerbe, aki epret szállit Padovába. Majd, hogy bosszantsuk az autós társadalmat, Szabi kirázza az abroszt evés után a pályára, mint a gondos háziasszony. 

Majd, eseménytelen ezer kilométer, felváltva vezetünk, óvatosan szlalomozva a 91-es sebességgel a 89-cel haladót előző kamionosok között. A tempó stabilan 120, fogyasztás 12 és 13 liter között, MR2 Akusztik válogatás. Lassan beszürkül az ég, csökken a forgalom, a tétova autósok egyre idegesitőbbek, mi pedig óvatosan fékezünk, a lányok szundiznak hátul, komótosan faljuk a kilométereket. Szabi kávé, Gergő RedBull, és még ötszáz kilométer, már sötét éjszaka van, előjön az elmúlt sűrű napok kialvatlansága és kiderül, hogy nem is vagyunk annyira pihentek, mint ahogy kéne legyünk egy szabadság végén. Vezetés közben, akárcsak az elmúlt két hétben, beszélgetünk: életről, barátságról, és  mi is csodálkozunk, hogy még mindig van miről. Aztán éneklünk egy kis L-art pour L-art-ot,  kideritjük hogy nem Szlovéniában vagyunk és nem is Horvátországban, hanem már Magyarországon. Ébresztőnek viszont tökéletes a benzinkútnál történt afférunk a román vendégmunkásokkal, akik a kutasnak lassan artikulálják hogy "ingheţată, măi!" 

Három körül aztán, miközben épp ott tartunk, hogy a fénysebességgel haladó űrhajó orrára kell-e reflektor, Szabi nekem szegezi az utóbbi két hét legmagvasabb kérdését: szerinted az elmúlás Pest előtt mennyivel kezdődik? Kicsit csodálkozom, hogy eme vidám természetű fiatalember azért mennyire komoly gondolatokkal szánt kurva mélyen a lelke traktorán, majd összefoglalva pozitiv gondolataimat, próbálom 110nél kizökkenteni a schopenhaueri magányból. Ő kicsit bambán néz, először nem érti, majd pontosit: az EM NULLÁS, te barom! Ja, igy már más, önfeledt kacagás és tovább! 

Még pár kilométer az M0-n, egyre közelebb járnak az elválasztó betonkockák, keserű a számban a kóla, Lovasi is egyre több hülyeséget beszél, aztán reggel ötkor, ragyogó napfelkelte közepette megérkezünk egy OMV kúthoz, engedélyt kérünk és kapunk egy kis parkolóbeni szundizáshoz. Fél kilencig, majd utolsó álmos reggelünket maximálisan kiélvezve, utoljára összepakolunk és átadjuk az autót a főbérlőnek. 

Itt már csak egyetlen kérdés maradt, az előző részekben emlitett tetővel mi legyen: eltört egy kar és van egy hasadás a ponyván. Főbérlő nem javit ilyesmit, csak újat vesz, elmagyarázza a cégpolitikát, mi megértjük és igy lesz egy alig használt előtetőnk, amelyhez rendelünk pár alkatrészt és majd árusitjuk ebayen, neki pedig egy új. Úgyhogy vigyázni, kedves lakóautózni vágyó olvasóközönség, ilyen többletköltségek és bosszúságok becsúszhatnak. 

Mi eközben félálomban átpakoljuk az összes kacatot a királyi Vectrába, búcsú a kétheti csigaházunktól és a szabadság utolsó állomásán becsekkolunk Tapasztó familyhez, akik nagyi töltöttkáposztájával és nagy adag szeretettel várnak bennünket. Fényképnézegetés, csevej, finom ebéd, végre igazi tusolás, majd gátlástalan szundizással háláljuk meg vendéglátóink szeretetét. Aztán, igazán utolsó párszáz kilométer hazáig. Gergő és Mona tovább is haladnak másnap reggel a romantikus Bukarest felé, egyet tombolni a Bon Jovi koncerten, de arról már nem irnak blogot. 

Itt ér véget a kéthetes együttlakásunk, amely valószinűleg sokkal szinesebb és érdekesebb volt, mint ahogyan azt itt leirtam. Hogy mi a tanulság, erről lehetne oldalakat és számos könyvet megtölteni, röviden: 

Kiknek nem ajánljuk a lakóautózást? Azoknak, akik most fedezik fel az all inclusive fetrengés szépségeit, mondjuk Törökországban. Azoknak, akik kényelemre és kiszámitható, pihentető unalomra vagy éppen csoportos buszos múzeumnézegetésre vágynak. Klausztrofóbiásoknak, mikrobiofóbiásoknak, szégyenlőseknek, szendvicsérzékenyeknek és mindazoknak akik nem ismerik eléggé párjukat, barátaikat vagy éppen saját magukat. 

Kiknek ajánljuk a lakóautózást: mindenki másnak. 

Többen kérdeztétek, hogy lesz-e következő lakóautós nyaralásunk? Természetesen igen a válasz, 1-2 év múlva megismételjük, de akkor egy hónapig, ha minden jól megy akkor már szorgos kis porontyok fognak tötyögni a söröző apáik lába alatt, de ez már egy másik blog témája lesz. 

Köszönjük a figyelmet, remélem élvezetes volt a napló követése, nekünk mindenképpen. Biztos kimaradt egy pár jó sztori, vagy néhány összeszólalkozás dokumentálása, de a legfontosabb, hogy ugyanolyan barátokként jöttünk vissza, mint ahogy elindultunk és az érkezés másnapján is összeültünk, na nem egy szendvicsre hanem egy finom közös kávézásra, mert olyan rég beszélgettünk életről, barátságról. 

Most következnek a munkás hétköznapok, ha ismét beakad valami expedició, nem fogtok róla lemaradni. Úgy is mondhatnám, nem lesz az a kinzó információhiány. 

Bármilyen lakóautós kérdésetek van (mennyi is az autópályadij, meg hogy mit érdemes vinni és hova és hány sör fér a hűtőbe), irjatok mailt a filemonika kukac gmail.com cimre. 

Kellemes nyarat!